A tavasz meg a ló

Csibi Márti

A tavasz meg a ló

Most először merészkedsz eleven ló testközelébe.
Közben meg gyerekkorod óta hallottál mindenféle rémtörténeteket a hevesen horkantó, farkukkal folyamatosan csapkodó patásról, hogy parazsat eszik, szárnyai nőnek, de ha ez még nem is igaz, akkor is reális alapokon nyugszik a megfigyelés, hogy elől harap, hátul rúg, középen meg kényelmetlen. És mindez egymagában a ló.
Most először merészkedsz eleven ló testközelébe és bár tudod, hogy menekülő állat, amint veszélyt érez, azonnal elillan, de jó gyorsan, most mégsem tudod eldönteni, kire talál jobban az ijedős jellemvonás: terád vagy az aranyszínű patásra.

Mindennek ellenére meglepően érzékeled, hogy hevesebben kívánkozol felmászni a hátára, semhogy azt fontolgasd, milyen mérvű bántódásaid keletkezhetnének az előtted ficánkoló, szépséges teremtmény kolosszális erőgyűjteménye következtében. Két, alapjaiban kudarcra ítélt felugrási kísérlet után, melynek eredményeként többszöri egymásutániságban térded a ló hasába vájtad, megkéred a gazdiját, pakolna fel a továbbra is békésen pislogó teremtmény hátára. Hatalmasat emelkedik veled a világ, vagy csak téged emelt ki önmagából az univerzum, ezt még nem vagy képes eldönteni. Csak himbálózol a hatalmas, merő izom patáson, a pillanat sűrűjében minden lépésnél érezni véled csigolyáinak döféseit. Miközben darabokra esett porcikáid tenger viharában magára hagyott csónakként hánykolódnak, addig is az alattad galoppozó titáni, élő izomzat teljes lóhosszában történik valami: ráeszmélsz, hogy az izomkolosszusnak feje is van, felismerhetetlen hangokat hallat, forgatja a füleit, kapkodja a formás kis buksiját, megrázza magát, a farkával mintha minduntalan csak téged célozna és ettől lesz álló helyzetben is gyanús. Gondolkozni próbálsz, feleleveníteni mindazt, amit valaha a lovakról hallottál, olvastál, de csak a parázs lakmározása jut eszedbe, közben meg Pegazus testnyelve továbbra is kódolatlan marad előtted, így süketnémának érzed magad.

A kör közepén, futószárral a kezében álló férfi egyetlen kézjelére kellemesen felgyorsul a forgás, a csodajószág nyugodt vágtába kezd, majd kiegyensúlyozottan, de egyre sebesebben száguld körbe-körbe, körhintánál is szédítőbben, mígnem szemed előtt összefut minden látnivaló, megszűnik a külvilág. Egyszerre csak eltörpülnek a gondolatok, így már könnyedén megtalálod és átveszed a ritmust, akárha te is szaladnál. Combodban érzed az inak feszültségét, csípődben a paripa pattanásig feszült izomzatát, mint íjtestben keletkező rezgéseket, mikor a vessző elhagyja az ideget. Életre kel a mese, mintha ti ketten, a ló és te eggyé: kentaurrá válnátok. Lazuló idegszálaidban érzékeled: vágta ez, tiszta jazz, maga a megtalált szabadság, és ez neked való.
Néhány edzéssel később sejteni kezded: a lovaglás több mint nyeregbe pattanni, együtt mozogni, szédületben száguldani és utóbb leszökkenni. Pontosan egy lóval és egy emberrel több ennél; kettőtök kapcsolatától lesz az élmény gazdagabb. Mindegyre gazdagabb.
Elismeréssel gondolsz Curzio Malaparte szavaira, miszerint az embernek sem sikerülhet minden, ha még az Istennek is csak két dolog sikerült – a tavasz meg a ló.