A székely ló a múltban, jelenben és a jövőben

Dr. Bodó Imre írása

A székely ló  a múltban, jelenben és a jövőben

A székely ló nevezetes társa volt a székelyeknek a történelem folyamán békében és háborúban egyaránt. Erről sok történelmi munka ad tájékoztatást abból az időből, amikor a fajta modern fogalma nem létezett még.

Tudjuk, hogy a honfoglaláskor és a kalandozások során aránylag kis testű lovakat használtak őseink. Régészeti bizonyítékok igazolják a méreteket (1). Ezek ugyanis igénytelenek voltak, és el lehetett velük a svájci Sankt Gallenig lovagolni, anélkül, hogy az abrakot zsákszámra utánuk vitte volna a hadtáp. E lovak vágtaugrása rövidebb, mint a nagy lovaké, és minthogy lóhátról vágtaugrásonként egyszer lehet nyilat kilőni a lebegő fázisban, adott távon gyorsabban, több nyilat lehetett kilőni ezekről a lovakról. Ezt a mai lovas íjászok tapasztalata is megerősíti (2). Az igények közben módosultak, az emberek nagyobbak lettek, a páncélt is cipelnie kellett a lónak, az európai lótenyésztés a nagyobb testű lovakat favorizálta. Az ősi magyar ló helyett Magyarországon is előbb a keleti, majd a spanyol, nápolyi és az angolt telivér korszaka következett. A székely hegyek között, viszont évszázadokon át megmaradt ez a kisebb igénytelen, olcsóbban tartható, de mégis hasznos kis ló.

A fajta hivatalos fogalmához ma már szigorúan hozzátartozik a törzskönyvezés és a fajta tulajdonságainak pontos leírása az ú.n. fajta standard, sőt, ha szigorúan vesszük, akkor a tenyésztő egyesület is (3).

Mai fogalmaink alapján tehát mára nem létezik már a székely ló.

Szerencsések vagyunk azonban abból a szempontból, hogy a törzskönyvi értelemben hiányosan kezelt székely lóról maradt ránk egy részletes felmérés, amelyet Hankó Béla professzor készített 1943-ban, ahol a székely lófajtát, annak békási változatát a hucul fajtával hasonlítja össze egy nagy létszámú mérés alapján.

Hankó fölmérése (4), összevetve a hucul mai adataival (5) a következőket mutatja:

Fajta

Marmagasság

cm

Övméret

cm

Törzshossz

cm

szárkörméret

cm

Székely

134.9

165.5

141.7

17.8

békási változat

127.6

156.2

134.6

17.0

Hucul

130.7

168.5

136.0

17.2

mai hucul

131-142

160-170

——-

16 – 18.5

Azóta tehát eltelt fél évszázad, és sem a székely sem a békási nem létezik, mint fajta, viszont a hucul nemzetközileg jól ismert kisló fajta lett, amelynek Romániában Lucinán is híres ménese van. A hucul ló többi méretei, nemzetközi szinten, nem változtak, csak a marmagasság növekedett.

A XXI. század elejére a gépesítés Európában megszűntette a ló általános gazdasági szerepét és a fejlett országokban egyre inkább azt látjuk, hogy a kis lovak száma nagyobb mértékben szaporodott, mint a nagyoké. Az egész világon átlagosan a kisló és a még kisebb ló, a póni létszáma meghaladja az összes lóállomány 30 %-át. Nemzetközi megállapodás alapján a 122 – 148 cm közötti bottal mért marmagasságú lovakat a kisló csoportba, az ennél kisebbeket a póni fajta csoportba soroljuk (6).

A kislovak elterjedésének oka az olcsóbb tartás mellett elsősorban az, hogy a gyermekek lovagoltatása és lovas kiképzése, kislovakon könnyebben megoldható és így igény van rá. Sok helyen teljesen külterjesen lehet ezeket a kis lovakat tartani, az időjárástól függően lehetőleg hosszabb ideig csupán a legelőn. A gyerekek lóval való foglalkozásán kívül kisebb munkát éppen úgy el tudnak vele végeztetni, sőt például az izlandi kisló felnőttek lovaglásának célját is szolgálja. Az idegenforgalomban is növekszik a kislovak szerepe és ezzel gazdasági értékük is fokozódik. Hasonló volt annak idején a székely ló feladata is, a borvizes szekerek szállításán kívül erdei és kerti munkákat is végeztek vele, sőt – gyakran a nagyméretű lovakat túlszárnyaló – hosszú ideig kitartó egyenletes teljesítménye miatt hadi szolgálatra is alkalmas volt.

A Székelyföld lóállománya különböző hatások alatt viszont az utolsó száz év alatt nagyon megváltozott. Megjelentek a térségben lipicai, nóniusz, sőt hidegvérű mének is, és ezek hatása nagyon meglátszik a mai állományon. A mai székelyföldi igény (divat) a nagyobb lovaknak kedvez, és ennek megfelelően sodrott lovak mutatkoznak mindenfelé. Ezek kétségtelenül nagyobbak és ennek megfelelően erősebbek is, viszont csúnyák. Vannak persze olyan egyedek is nagy számban, amelyek hordozzák a régi székely fajta génjeit, csak elosztva és egy-egy lóban nincs meg minden gén, amelyik az eredeti tulajdonságokat hordozná.

És végül – általában eldugott hegyi falvakban – megtalálhatók még olyan kislovak is, melyek genetikai háttere ugyan nem kideríthető, de külső megjelenésük alapján „mintha csak Hankó könyvéből léptek volna ki”. Mégis, ezek száma gyorsan csökken, és elmondhatjuk, hogy ma a Székelyföldön még nem mutatkozik az az igény, amely a nyugati országokban a kis lovak népszerűségét jelenti.

 

Két időszerű kérdés vetődik föl tehát a régi székely lóval kapcsolatban

1. tenyésztői munkával meg lehet-e menteni a székely lófajta egykori értékes tulajdonságait, egyáltalán föl lehet-e támasztani a fajtát?

2. érdemes-e, szabad-e ezzel tölteni az időt, amikor kisló rengeteg van a világban és azokat meg lehet vásárolni?
1.
Az állattenyésztési tudomány azt tanítja, hogy egy kipusztult fajtát tökéletesen újra föltámasztani nem lehet (7). Lehetséges viszont az értékes és jellemző tulajdonságait egy fajtában újra egyesíteni, annak az érdekében, hogy a régivel megegyező célra lehessen használni.

Háziállatainkban – és azon belül a lovakban – még fellelhető géntartalékaink megőrzésére világszerte egyre nagyobb figyelmet és egyre több erőforrást fordít az állattenyésztési szakma. E géntartalékok átmentése mellett számos kulturális, a természetvédelemhez és néprajzhoz kapcsolódó, és sokféle szakmai érv is szól (8), melyek részletes bemutatása túlmenne e rövid írás keretein. De gondoljunk csak arra, hogy e fajták ugyanúgy emberi munka termékei mint pl. a középkori katedrálisok, esztétikai értéket hordoznak, mely nem csak őseink ízlésének felelt meg, de a mai napig gyönyörködtet, és amelynek megőrzése ugyanolyan fontosságú, mint néprajzi hagyományaink vagy tárgyi kultúránk fenntartása, nem is beszélve a táj jellegének megőrzéséről, és az ehhez kapcsolódó idegenforgalom gazdaságilag is mérhető fontosságáról. Mindezek miatt a fejlett nyugati társadalmak a géntartalékok megőrzését és a genetikai diverzitás fenntartására való törekvést központi keretekből támogatják, mivel a közös társadalmi érdek ellenére e törekvések gyakran nem járnak rövid távú gazdasági előnnyel.

Hogyan lehetne ennek a feladatnak nekifogni? Ez úgy képzelhető el, hogy néhány lelkes székely összefog, tenyésztők, állatorvosok és szakemberek, akik ezt a lovat szeretik és tudják használni. Elkezdik nemzedékről nemzedékre kiválogatni továbbtenyésztésre azokat, amelyek küllemben és munkában egyre jobban megfelelnek a célnak. Ez nagyon szép és élvezetes tenyésztői munka, amely pontos nyilvántartással jár, sajnos azonban hosszú időt is igényel. A ló nem japán fürj, ahol több nemzedék is megfordul egy év alatt. Nagy többlet költségekről nincsen szó, mert kezdetben arra a többé-kevésbé vegyes állományra kellene csupán alapozni, amely úgyis megvan már.

2.

A legnagyobb ellenérv az, hogy mindez összefogással és hosszú ideig tartó munkával képzelhető csak el. Ezek közül pedig egyik sem jó ötlet. (A munkáról leszoktunk, az összefogásról nem vagyunk híresek, és csupán az azonnali sikert és hasznot kedveljük.) Holott az ilyen típusú, a régi székely lóra generációról generációra jobban hasonlító lónak lennének előnyei. Először is olcsóbban tartható, nagyságához és a költségekhez viszonyítva legalább annyi munkát végez el, mint a nagy lovak. Várható, hogy az ilyen sokhasznú és kisebb munka elvégzése mellett a szabadidő felhasználásában is értékes lóra megnő az igény Székelyföldön is. Akkor egyszerűbb, olcsóbb és gyorsabb megoldás lesz a saját ló, mint nagy pénzért megvásárolni máshonnan.

Tehát ahhoz, hogy hivatalosan Romániában és egész Európában nyilvántartott lófajta lehessen a székely ló annak összes gondjával és előnyével, több éven át tartó komoly munkára van szükség. A törzskönyvezés, amely okvetlenül szükséges ahhoz, hogy a tenyésztői munka során kialakuljon az állomány, az első időben csak házi törzskönyv formájában volna elképzelhető. Ennek kell bizonyítania, hogy egyre inkább küllemében és örökítésében is levetkőzi a székely ló a lipicai és hidegvérű, meg nóniusz bélyegeket, és egyre jobban megközelíti a hagyományos fajtát. Csak akkor nyerhet hivatalos elismerést ez a méneskönyv, ha szakszerűsége és hitelessége több generáción keresztül igazolható. Emellett fontos, hogy minden más fajtától markánsan különbözzék az állomány.

Az ilyen műveletekhez természetesen kell pénz is. Azt valahonnan sokszor lehet szerezni, máskor pedig nem. Azonban nem ez a legfontosabb. A siker döntő előfeltétele mindenek előtt, hogy legyen néhány hozzáértő lelkes tenyésztő és állatorvos, valamint feleségük, lányaik és fiaik, akik elkötelezik magukat, hogy ezt a munkát profi szakértelemmel és hobby tenyésztői lelkesedéssel végezni fogják, sokáig, összefogva, együtt.

 

H i v a t k o z á s o k

(1) Bökönyi S., Bartosievitz L. (2013): A ló háziasítása és a fő fajtacsoportok kialakulása- in: Bodó I., Hecker W. szerk Lótenyésztés, lótartás, lóhasználat. Mezőgazda Kiadó Budapest 17-25.o.
(2) Eördög A., Eördögh R., Eördögh S., Grózer CS., Kassai L., Kelemlen Zs., Pap G., Trungel L. (2010): Hun magyar Harcművészet szerk. Kelemen Zs. Lovasíjász Hagyományőrző Sportegyesület Kiadása. Az íjászat hagyományos módszere. 448.o.
(3) Bodó I., Hecker W. (2013): szerk. Lótenyésztés, lótartás, lóhasználat. Mezőgazda Kiadó Budapest 402.o.
(4) Hankó B. (1943): Székely lovak Gróf Teleki Pál Tudományos Intézet. Nagy Jenő és fia könyvnyomdája Kolozsvár 51.o.
(5) Mihók S. (2006): A póniló és kisló. Mezőgazda Kiadó Budapest 73.o.
(6) Mihók S. (2006): A póniló és kisló. Mezőgazda Kiadó Budapest 224.o.
(7) Bodó I. (2011): Háziállatok génvédelme. Debreceni Egyetemi Kiadó. Debrecen 116.o.
(8) Bodó I. (2011): Háziállatok génvédelme. Debreceni Egyetemi Kiadó. Debrecen 22-36.o.

— Dr. Bodó Imre —